Közhely

A pályaudvaron álló

sárgabuszra váró

magassarkús szőke

elnyomásra váró

félig szívott cigije

elkerülte

látókörömet 

Az élet mindent elrendez

semmit nem lehet siettetni

nem érkezik előbb és nem múlik el hamarabb

a lélek finomsága próbára tesz

megvisel

érlel

de valamit mindig visszaad.

Csak az tanul, aki akar

a sértettség és harag természetes

körbevesz

az idealizált világ görbe tükre

fojtogat a  muszáj

és hátsón

csókol a szerelem.

mert fájdalmas sebeket téptem fel a szívemben, amiken már nevetek, 

olyan egyszerű, halottak sírján táncolunk

 pedig

a nevetésem felér egy öngyilkos sikollyal

 csak szeress

beteges az élet

Néha azt hiszem semmi hasznom magamból,

hogy másoktól többet várok, mint magamtól

Gyenge voltam érezni, erős leszek feladni

A szél majd nem fújja felém senki illatát,

a szívem sem dobban piszkos kis nyögések hallatán

A nyálával együtt folyt ki belőlem minden érzelem

tegnap este, a templom tövében

Soha nem kerül pont az I tetejére,

amig új betűkbe kezdünk bele...

Nem keresek okokat. Azt hittem van értelme megfejteni valakit és rájönni a dolgok eredetére. Most kezdem belátni, hogy olykor hasztalan próbálkozás. Túl sok időt és energiát emészt fel ahhoz, hogy megérje.

Úgy gondoltam a megértés szükséges az elfogadáshoz, de olykor talán nem megérteni valakit egyenértékű azzal, hogy hagyjuk önmaga lenni. Így megértettem magam. Megértettem és törekszem arra, hogy mások helyett előbb inkább magamat próbáljam megismerni, építeni, kiteljesíteni. Nincs szükségem más hibáira, hogy felismerjem a sajátjaimat. Érzelmeket soha nem lehet kierőszakolni. Ha léteznek beszélni sem kötelező róla, az belédköltözik. Belétek.

megbecsülést loptál

hályogot hazudtál szemere

köszönöm, hogy magamra hagytál

bízni csak magamban kellene

te bolondnak

én boldognak hittem magam

rád többé soha nem haragszom

örömmel tudatom bekaphatod a faszom

Ezerszer kezdem el és mindig ugyanaz a vége...Mindegy, hogy épp a hálószobában, a fürdőben, vagy a kibaszott parasztház verőfényes verandáján kezdődik.

Nem tudom hol tartok. Hogy fejlődök, tapasztalok, elesek és felállok-e újra. Nincs célom. Aztán az úton kísérgetnek alakok. Kevesen láttak üvölteni, mégis ők látták a legőszintébb arcom. Ha kolostorban nevelkedtem volna vajon most is ugyanúgy használnám a kurva szót?

 Néha képes vagyok örülni a gondolataimnak, sőt olykor még nevetek is rajtuk.

Könyveket hagyok embereknél, amiket talán soha nem kapok vissza.

Szeretném ha azt mondanád ez egy összefüggéstelen szar. Mosolyognék, mert ezt akarom.

Hazudni. Hazudni szoktam, hogy kicsikarjam az igazságot. Nincs más módja. Én legalábbis nem ismerem.

 Keresem, de úgyis ugyanaz a vége...nem tudom befejezni.

Azt hittem jó ember vagyok, mert nehezen viselem a változást

mert kitartok

és szeretek

de csak magamat akartam valakiben látni

Azt hittem ettől érek annyit, hogy büszke lehessek

de nem vagyok

Boldog voltam

Most viszont a vágyak hiánya rádöbbentett

Sokkal rosszabb egyedül, mintha nem szeretnek viszont

Ennek soha nem lesz vége.

olyan erőteljes hittel hittem, hogy az mára hihetetlen

pedig nem vagyok hitetlen, s koránt sem kefélhetetlen

szeretném olyan szinten leszarni, mint Mária enyves faszt szopni

elveszett vagy, pedig meg sem kaptál

zavaros a kép, de tisztán látom bakaphatod

a farkad a végén úgyis magad ráncigálod